7.fejezet

- Kate.  - suttogom.
- Mi? - kérdez vissza Peter Hale
- Kate volt. Nem halt meg, jaguár lett. - jelentem be, ezt az érdekes tényt.
- Hogyan? - kérdezi Derek
- Tudod, Hale, ezt még én sem tudom neked megmondani. - röhög fel gúnyosan, és a fejemet rázom.
- Szóval, Kate segített neki megszökni. Mit akarhat? - kérdi Lydia
Ezután még beszélgetnek, de én az ablakhoz megyek. Csak nézem a kilátást, látni az egész várost. A város ahol a történetem kezdődött, s most be fog fejeződni, Párizsban Jean meg fog ölni. Valaki mellém lép, és ránézek. Derek az. Borostás álla, és persze szép szinte fekete szemei teszik őt vonzóvá, no meg persze a széles vállai, de mégsem vonzódom hozzá, és nem csak Stiles miatt. Nehéz úgy vonzódni valakihez, ha láttad felnőni azt a valakit, még a kezeidben fogtad miután megszületett. Sosem hittem volna, hogy így is látni fogom őt, igazi férfiként. Megfordulok, és megnézem Stilest. Ahogyan ott áll és gondolkozik. Érzem amit ő. Tehetetlennek érzi magát, és persze feleslegesnek. Talán tényleg az. Elvégre rajta kívül ebben a szobában mindenki természet feletti. Jobb valamiben, de Stilesnak meg van az amit minden vámpír, és vérfarkas irigyel. Az, hogy ő ember. Hogy ő minden honnan büntetlenül elmehet, hogy  ő sosincs úgy veszélyben mint mi. Elvégre mit csinálnának az emberek ha megtudnák, hogy vagyunk? Egy ketrecben végeznénk valami kutató laborban, vagy a hadseregben. Mivel feleslegesnek érzem itt magamat, elköszönök. Az autómba ülök, és elindulok hazafelé.

**

Másnap több napra való ruhát teszek el, mivel ma iskola után indulunk a tóparti házba. Mára egy fekete nadrágot veszek fel, egy fehér inggel amin apró kis madarak vannak. Egy szintén fekete blézert kapok fel, és egy fehér magassarkút. A táskáimat felveszem, és elindulok. Írók Deatonnak, hogy ne várjon. Elindulok az iskolába. Péntek van, végre valahára. 

Az iskola parkolójában a kék Jeep mellé állok be. Kiszállok, és elindulok az iskola kapuja felé. Szokás szerint megnéznek a diákok, elvégre ki az aki 18 évesen úgy öltözik fel mint a szülei? Hát én! A szekrényembe beteszem a cuccokat. Valaki átkarolja a derekamat. Érzem az illatán, hogy Stiles az. 

- Szia. - köszön 

- Hali. - köszönök én is. 

- Mi az? - kérdezi. 

- A mai buli. Igaz nem is annyira buli, de akkor is. Stiles, nekem ez új. Én nagyon régen voltam ilyen helyen. És mi van ha elszúrom, és már régen is ettem, mi lesz ha  megkóstolok valakit? 

- Hé, Lana nyugi. Nem lesz baj. - nyugtat, és kézen fogva indulunk el  az első óránkra. 

A nap végén, egyszerre indulunk el. Én viszem Maliát, Kirát, és Lydiát vagyis a csajok együtt fognak utazni.
mindenki betette a táskáját hátulra. Bekapcsolom a rádiót, mert még az kéne, hogy faggassanak, de persze tudnom kellett volna, hogy Lydiát így sem tudom lekapcsolni. Mindent tudni akart, a magánéletemről. Hogy milyen volt anno Shakespeare-t játszani látni, vagy, hogy a költő pasim mely verseket írta nekem. De persze a legtöbbre válaszoltam is neki, meg Kirának, és Maliának. Észre se vettem, de ott voltunk, a kérdéseikkel elszórakoztattak. A ház nem nézz ki rosszul, és persze a tó ott van mögötte.  
Kiszedem a ruháimat, és megkérdezem Lydiát melyik az én szobám.
- A tied, és Stilesé fent az emeleten a lépcső mellett a második. - kacsint egyet. Egy nappal  telihold előtt jöttünk ide, mert elvégre kell egy kis szórakozás mondták a többiek, de mindenki tudja, hogy nem igaz. Csak mindenki dolgozni akar. Elindulok arra amerre mondták. A szobában már ott van Stiles. Póló nélkül. Nincsen tökéletesen kidolgozót hasa, de nincsen szüksége rá. Van benne valami varázslatos. Felém fordul. Ledobom a táskámat, és vámpír sebességgel megyek oda hozzá, és csókolom meg. A csók valami csodálatos ajkai puhák. Kezeimet végig húzom a mellkasán, ő pedig a hátamat simogatja. megszabadít a blézeremtől. Már venné le rólam, az ingemet, de meghallunk egy sikolyt. Egy olyan sikolyt ami az ember csontjáig hatol. Egy Banshee síkit.